Egyszer volt, hol nem volt, a Mohos-hegy legtetején élt egy kicsi sárkány, akit Pihének hívtak. Pihe nagyon bátor sárkány volt. Nem félt a mennydörgéstől, nem félt a magasságtól, és még a csalánlevestől sem félt, pedig azt a sárkányok általában messziről elkerülik.
Egyetlen dolog volt csak a világon, amitől Pihe szíve gyorsabban vert: a sötét.
Esténként, amikor a nap lecsúszott a hegy mögé, és a barlangban minden szürke lett, majd fekete, Pihe a szárnya alá dugta az orrát, és azt suttogta: — Bárcsak reggel lenne!
Egy este, amikor épp a szárnya alatt kuksolt, halk kopogást hallott a barlang bejárata felől. Kipp-kopp. Kipp-kopp.
— Ki az? — kérdezte Pihe icipici hangon.
— Csak én vagyok — csilingelte egy aprócska fény. Egy szentjánosbogár volt az, akkora, mint egy borsószem. — Láttam, hogy sötét van nálad, és gondoltam, benézek. A sötétben lakom én is, tudod. Az a munkahelyem.
Pihe kidugta az orrát a szárnya alól. — A sötétben laksz? És nem félsz?
— Félni? — nevetett a kis bogár, és arany fénye vidáman hunyorgott. — A sötét a legpuhább dolog a világon! Olyan, mint egy hatalmas, meleg takaró, amit az ég terít a hegyre, hogy mindenki jól aludjon. A virágok becsukódnak alatta, a madarak elcsendesednek, a patak halkabbra vált. A sötét nem ijesztő. A sötét csak annyit mond: pssszt, most pihenünk.
Pihe körülnézett. Tényleg — a barlang most nem is tűnt olyan feketének. A bejáratnál ezüstösen világított a hold, a falakon szelíden táncolt a szentjánosbogár arany fénye, és valahol messze egy tücsök húzta halk esti dalát.
— Meséld el még egyszer — kérte Pihe, és nagyot ásított —, azt, hogy a sötét… egy takaró…
— Egy nagy, puha takaró — suttogta a kis bogár. — Az ég teríti a hegyre. A hegyre… a barlangra… és egy kicsi, bátor sárkányra…
Pihe szeme lassan lecsukódott. A szárnya már nem remegett. És attól az estétől kezdve, valahányszor leszállt az éj a Mohos-hegyre, Pihe elmosolyodott, betakarózott a sötét nagy, puha takarójába — és mélyen, békésen aludt reggelig.
Vége. Szép álmokat! 🌙