Boróka nyuszi szerint az alvás a világ legunalmasabb találmánya volt. Minden este, amikor anya nyuszi eloltotta a lámpást a nyúlodúban, Boróka felült az ágyában, és így szólt: — Még egy utolsó mesét! Csak egyet! A legutolsót!
Anya nyuszi minden este elmesélt még egyet. Aztán még egy legutolsót. Aztán még egy legeslegutolsót. De Boróka szeme csak nem akart lecsukódni.
Ezen az estén anya nyuszi leült az ágy szélére, és azt mondta: — Ma este különleges mesét mesélek. Ez a mese az Álmos Rétről szól. De vigyázz: ez a mese varázsmese. Aki végighallgatja, annak elnehezedik a füle, a mancsa és a szempillája is.
— Az én szempillám sosem nehezedik el! — jelentette ki Boróka, és jó erősen kinyitotta a szemét.
— Meglátjuk — mosolygott anya nyuszi, és mesélni kezdett. — Az Álmos Réten magasra nő a fű, és olyan puha, mint a pihepaplan. Amikor a hold felkúszik az égre, a réten minden fűszál lassan ringatózni kezd. Ide-oda. Ide-oda. A pipacsok becsukják szirmaikat. A katicák hazasétálnak a levelek alá. A méhek már rég alszanak a kaptárban, és álmukban is halkan zümmögnek: zzz… zzz…
Boróka füle egy picikét lekonyult.
— A rét közepén — folytatta anya nyuszi még halkabban — áll egy öreg fűzfa. Az ágai olyan hosszúak, hogy a földig érnek, és amikor fúj az esti szél, a fűzfa lágyan susog: sss-hhh… sss-hhh… Azt susogja: aludj… aludj…
Boróka mancsai elnehezedtek, mint két kis zsák dió.
— És a fűzfa alatt — suttogta anya nyuszi — van egy fészek, puha mohából. Abban a fészekben egy kicsi nyuszi fekszik, akire nagyon-nagyon büszke az anyukája. A kicsi nyuszi nagyot ásít… betakarózik… és a szempillája lassan, lassan…
Anya nyuszi elhallgatott, és lenézett. Boróka szeme csukva volt. A kis nyuszi mélyen, békésen aludt, és az orra álmában is mozgott egy picit — biztosan az Álmos Réten szaladgált éppen.
Anya nyuszi puszit nyomott a buksijára. — Jó éjszakát, Boróka — suttogta. — Ez volt a legeslegutolsó mese. Ma estére legalábbis biztosan.
Vége. Szép álmokat! 🌙