— Csak még ma este — mondta Vivi, és gyorsan bekapta a cumit.
Ezt mondta tegnap is. És tegnapelőtt is. A cumi ugyanis puha volt, meleg volt, és olyan íze volt, mint amikor valaki megsimogatja a hátadat.
Anya betakarta, lekapcsolta a lámpát, és becsukta az ajtót. A szobára csend ült, olyan sűrű csend, amiben minden apró nesz hallatszik.
És akkor a cumi világítani kezdett.
Először csak egy icipicit, mint egy szentjánosbogár. Aztán egyre jobban, ezüstösen, és Vivi érezte, hogy a cumi gyengéden húzni kezdi felfelé — mintha egy láthatatlan léggömb zsinórja lenne.
— Fogd erősen — suttogta valaki. — És ne félj.
Az ablak magától kitárult. Vivi kiröppent rajta, a cumival a markában, ki az éjszakába. Alatta elmaradt a háza, a kertkapu, az utca, a város a sok apró, sárga ablakával. Fölötte pedig ott állt a hold, akkorán és fényesen, hogy Vivinek hunyorognia kellett.
És a hold mellett egy fa nőtt.
Óriási fa volt, ezüstlevelű, és az ágain nem alma lógott, nem is körte. Az ágain cumik lógtak. Ezer meg ezer cumi, és mindegyik halványan világított, mint megannyi apró lámpás.
— Ez a Cumifa — mondta a hang.
Vivi most látta meg, kié: egy éjkék, bársonyos lepke ült a legalsó ágon, akkora, mint egy tenyér.
— Nézz csak le — mondta a lepke.
A fa tövében, a puha ezüstfűben, egészen apró lények üldögéltek. Akkorák voltak, mint egy dió. Frissen keltek ki a holdfényből, még pislogtak is a fénytől, és halkan, nagyon halkan sírdogáltak.
— Ők a holdbocsok — mondta a lepke. — Ma éjjel születtek. És egyiküknek sincs cumija.
Vivi szíve összeszorult.
— Akkor adjatok nekik egyet a fáról!
— Nem lehet — rázta a fejét a lepke. — A fán csak azok a cumik teremnek újra, amiket valaki idehozott. És a cumit nem lehet elvenni senkitől. Csak adni lehet. Ez az egyetlen varázslat, ami itt működik.
— És ki tudja odaadni? — kérdezte Vivi.
A lepke ránézett a nagy, sötét szemével.
— Csak az, aki már elég nagy hozzá.
Vivi lenézett a markára. Ott lapult a cumija, melegen, ismerősen. Megszorította. Aztán még egyszer megszorította, egészen erősen.
És akkor kinyújtotta a kezét, és ráakasztotta a legalsó ágra.
Abban a pillanatban a cumi kivirágzott. Fénnyé nyílt szét, mint egy csillag, és a fényből lehullott egy vadonatúj, pici cumi, egyenesen a legkisebb holdboc ölébe. A holdboc bekapta, elhallgatott, és — huss — már aludt is.
A többi holdboc odabújt hozzá, és a fa alatt csend lett. Olyan szép csend, amilyet Vivi még soha életében nem hallott.
— Nyújtsd a tenyered — mondta a lepke.
Vivi kinyújtotta. A fáról lehullott valami parányi és meleg, egyenesen a markába. Egy csillag volt, alig nagyobb egy mákszemnél.
— Ez a bátorság-csillag. Nem fogod látni, de mindig ott lesz. Ha éjjel eszedbe jut a cumi, és megsajdul a szíved, csak szorítsd ökölbe a kezed. Érezni fogod, hogy meleg.
Vivi ökölbe szorította. Meleg volt.
Aztán a lepke meglegyintette a szárnyát, és Vivi lassan, puhán ereszkedni kezdett lefelé. El a hold mellett, el a város fölött, a sok kis sárga ablak fölött, be a saját ablakán, egyenesen vissza a paplan alá, ami még őrizte a melegét.
A szeme már úgy csukódott le, mint két nehéz kis függöny.
Reggel, amikor felébredt, a cumi nem volt sehol.
De a keze ökölbe volt szorítva. És amikor kinyitotta, a tenyere közepén ott volt egy egészen halvány ezüst pötty — olyan pici, hogy senki más nem vette észre.
Csak ő.
Vége. Szép álmokat! 🌙